Milyen "örökséggel jár", ha visszaéltek velem...

Mert sajnos azzal jár. Egyik, a Dokimmal tartott beszélgetésen hangzott el a következő gondolatsor: "Nagyon meg kell gondolnia, kinek mondja el, mi történt magával. És figyelnie kell, kinek ad ezután bizalmat."

És ez egy nagyon fontos gondolat. Mert megtapasztaltam a saját bőrömön, ha nem "jó embernek" mondom el azt,  kik és hogyan éltek vissza velem. Mindenkiből mást vált ki egy ilyen információ, ha nem is tudatos egészen. Akár át is formálhat kapcsolatokat. Velem ez történt. 

Áldozat... De mindig?

Harminc voltam, amikor elkezdtem feldolgozni azt, hogy öregapám és az első párkapcsolatomban szexuálisan visszaéltek velem. 

Abúzust feldolgozni nagyon nehéz és megterhelő. Nem túlzok, ha azt mondom, az embert szétszedi lelkileg. Közben persze tovább kell dolgozni, élni az emberek között és egy hely marad, ahol úgymond magad lehetsz ezzel. Otthon. Ahol át kellett vennem, mi történt velem, emlékezni, próbálni valahogy beépíteni az életembe... Hogy "élhető" legyen, amit velem tettek. Azt megtanultam, hogyan "rejtsem el" az abúzus jeleit, hisz így nőttem fel. Csak értő, vagy érdeklő tekintetek sejtettek valamit a háttérben.

Szeretet?

Semmi másra nem vágytam, csak szeretetre és türelemre ebben az időszakban. De mondjuk ki kereken, hogy sebezhető voltam, úgymond áldozattá alakítható. Mert valahol elvesztem a feldolgozás és a saját akaratom között. És innen nehéz visszatalálni. Ennél a pontnál nyer értelmet, amit a Doki mondott. Nem mindegy kivel osztom meg... Az én esetemben eleinte túlóvás az akkori kapcsolatomban, majd irányítás felettem. Ezt követte a többi. 

Amikor először ütött meg, minden pillanata pontosan előttem van. Ezt talán úgy írhatnám le, hogy amikor éreztem magamon az ütését, akkor gyakorlatilag olyan volt, mint amikor öregapám nyúlt hozzám. És ugyanaz a bénultság következett utána. Sokáig nem tudtam cselekedni a magam érdekében. Ment minden tovább, mintha nem történt volna semmi. Nem szóltam senkinek, ahogy öregapámnál sem. Elmentem dolgozni, éltem az életem és senki nem vett észre rajtam semmit. Hiszen ezt "tanultam" meg. És ez milyen igazából? A legjobb szó rá talán a borzalmas. Hogy a múltadban egy adott esemény miatt nem tudsz igazán hatékonyan védekezni akkor, amikor valamilyen fizikai bántás ér. Csak a bénultság és "eggyel több titok" van.  

A változás időben azzal jött, ahogy haladtam előre a feldolgozás útján a Dokival. Neki köszönhetem elsősorban, hogy képes voltam elkezdeni úgymond kiállni magamért. Egy nap pedig összepakoltam. És feltettem magamnak a kérdést, hogy történhetett ez velem.

És később meg is tudtam válaszolni. 

Soha nem felejtem el, amikor a Dokim azt mondta, hogy "néha egy ilyen információ épp azt váltja ki az emberekből, hogy az áldozat felett maga is abuzálóvá válik. Hiszen tudja, hogy megteheti, ha nem is mindig tudatos ez a folyamat." Érzek-e haragot emiatt? Már nem. Értetlen vagyok-e? Sokáig az voltam, hiszen ennek az ellenkezőjét kellett volna tenni, mint amit kaptam a feldolgozás alatt.

És mi lenne a recept velünk kapcsolatban, akiknek ilyen történés van a múltjában? A legjobb, ha nem tesznek "semmit". Mit értek ezalatt?

Nem sok ember élvezi a bizalmamat ezzel kapcsolatban, de amikor képes lettem arra, hogy emberekkel osszam meg a velem történteket, minden alkalommal feldolgoztam. Elkezdtem egyfajta struktúrában látni az egészet, ami így utólag nézve is, nagyon fontos. És ahogy egyre jobban átláttam az egészet, képes lettem megfogalmazni, hogy mit szeretnék. Azt, hogy kezeljenek úgy, mint "bárki mást". Nem vagyok "beteg", nem akarok stigmát magamra. A velem történtek nem az én akaratomból származnak, nem tudtam befolyásolni. De a következményét már igen. Nem vágyom a kiemelt figyelemre ezzel kapcsolatban, nem akarom, hogy sajnálatot váltsak ki másokból. Ez a múltam egy része, ami valóban más... Azonban ezzel együtt lettem az, aki. És utóbbi a lényeg.

Konklúzió...

Nem tudom pontosan, milyen lehet a másik oldal számára, amikor valakiről megtudja, hogy abúzus áldozata volt az élete során többször is. Biztosan nehéz információ ez, egyfajta teher. Nekem is az. De mégis azt gondolom, hogy nem kell így tekinteni erre. Én mindennél jobban vágyom az elfogadásra és ezzel együtt. Nem akarom teherként hordozni, mert attól nem lesz jobb nekem sem, sőt... Hiszen én is azt szeretném, mint mindenki más. Nyugodt és normális életet.

Pontosan emlékszem arra az alkalomra, amikor a Dokim azt mondta: "Túlságosan nagyvonalú lenne, ha soha nem szembesítené azzal, amit tett." És igaza van. Akarom, hogy úgy haljon meg, nem tudja mit tett velem? Miket okozott ezzel? Nem akarom és ha enélkül megy el, bennem marad valami, aminek ki kellett volna jönnie.

És hogy ez mennyire nehéz? Talán a legnehezebb az egészben. 

Miért kell?

Erre több válaszom is van. Jelenleg én vagyok az, aki átmegyek az utcán, ha meglátom. Én mondok le családi eseményeket. Én vagyok az, aki minden alkalommal nemet mondok, ha invitálnak. Én váltok ki értetlenkedést számos családtagomból, aki nem tudja, mi történt. És ez minden alkalommal belém mar. Belém, aki nem tettem semmi rosszat. Hisz nem én voltam, aki szexuális gerjedelmet érzett a saját unokája iránt, egy kislány iránt. Nem az én fejemben indultak el azok a beteg gondolatok, melyek később cselekedetté váltak. Miért én bujkáljak? 

A célom, hogy tudomást szerezzen arról, mit okozott bennem az ő cselekedete. Mert annak is véget kell vetnem, hogy ettől én szenvedek egyedül. Aki áldozat vagyok az egészben.. És azt is akarom, hogy megtudja, mennyire gyűlölöm, tiszta szívemből és undorítónak találom. Szeretném megtapasztalni, legközelebb ő megy át az utcán, mert neki kell.

És mikor?

Eredetileg úgy terveztem, mielőtt elpusztul, akkor állok az ágya mellé és mondom el az egészet. Úgy éreztem, ezzel magamat védem, mert utána már nem tud ártani nekem. Nem tud felbolydulást okozni a családban, nem tesz ki engem további lelki támadásnak. És talán nem kell megtapasztalnom azt, amitől félek... Hogy hozzám közel álló emberek, akiket imádok, értetlenek lesznek, vagy a gyakran előforduló tagadásba burkolóznak. Ezektől tartok és nagyon fájna. Igazából még ezzel tudna bántani engem egyedül. 

De mégis kevésbé félek ettől, mint attól, hogy a "boldog tudatlanságban" megy el. Azzal, hogy nem került elő soha az, amit csinált. És amikor azt a tanácsot kaptam egy "évente egyszer tévedő" személytől, hogy ragadjak tollat és írjam meg, ami bennem van, aztán adjam oda neki, tudtam hogy igaza van.  Pontosan látja, mi van bennem ezzel kapcsolatban, mert a tanács jogos és valóban meg kell tennem ezt. 

Azt is tudom, nincs időm arra, hogy késlekedjek. Hiszen ha képes voltam meghozni azt a nem nehéz döntést, hogy megteszem, akkor nem veheti el tőlem az esetleges korai halála, vagy szellemi leépülése. 

Mit írjak és vajon mire számíthatok...

Úgy érzem, nem szabad visszafognom magam. Talán ez lesz az egyetlen esélyem, hogy mindent kiadjak magamból. Tudom, hogy ezen sok múlik az én további lelki békémmel kapcsolatban. Itt az ideje ténylegesen magammal foglalkozni és azzal, hogy egyszer pont kerüljön a végére. Hiszen én vagyok az, aki elszenvedte azt, hogy öregapám egy beteg aberrált ember. És ezt tudatni is akarom vele. Meg azt is, ahogy felnőttem miatta, hogy titkolóznom kellett, hogy miben lettem más ezáltal. Azt, hogy mennyire kellemetlenül éreztem magam mindig a fizikai közelsége miatt és mennyire borzalmas volt, amikor úgy hozzám ért, hogy soha nem felejtem el ezt az érzést, a kezét rajtam, a hangját, a leheletét, a gusztustalan dörgölőző testét. És hogy gyűlölöm.

Attól nem tartok, hogy nem tudja, mit írok neki. Tudom, hogy ő is emlékszik rá. És talán megadja nekem azt, hogy mélyen magába temeti majd a leírtakat és amikor haldoklik, akkor előtte lesz minden sor, amit kapott tőlem. 

Az, hogy pontosan mi lesz majd a családban, nem tudom. De igazán nem hiszem, hogy bárkinek dicsekedne ezzel. Azonban azt tudom, ezzel az egésszel nem én tettem rosszat. Nem nekem kell bujkálnom a továbbiakban.

Konklúzió

"És tudod milyen jó lesz utána??? Nagyon!" Remélem minden porcikámmal, hogy így lesz. Érzem is, hogy így lesz. Mert ez hiányzik még ahhoz, hogy én békét találjak. És ez a legfontosabb, hogy aki áldozat, az találjon rá erre, ne az, aki csinálta. Ne burkolózhasson a hallgatás és titok ajándékába az, amit csinált.

És ha téved, ígérem, nem emlegetem fel neki soha.

Gyakran feltettem magamnak ezt a kérdést korábban. Ezt később egy sor másik követett. Milyen lenne az életem, ha mindez nem velem történik? Miben lennék más? És az egyetlen válasz, ami biztos, hogy egészen más. De őszintén szólva, nem sajnálom ezt a részét, ami lettem az abúzusok által... És mit is értek ez alatt? Ezt fejtem ki ebben a posztban.

Mi lett volna, ha...

Ha nem történnek ezek velem? A kérdésre pontos válasz nincs... Hisz senki sem tudná megmondani, milyen lett volna az élete, ha bizonyos események nem úgy történnek a múltban. Lehet más szakmát választok, máshogy barátkozom, vagy más szempontok alapján döntök az életemről. De nem is ezen van a hangsúly...

Sokáig voltam dühös ebben a kérdésben. Úgy éreztem sok lehetőséget elvettek tőlem. Vajon lehetnék jobb? Vagy biztosabb? Előfordulhat... Később mégis arra jutottam, azzal kell gazdálkodnom, amim van. A kezdeti bizalmatlansággal, a félelmeimmel, hogy máshogy viszonyulok az emberekhez, máshogy szeretek és máshogy engedek közel magamhoz embereket.

Egyik alkalommal a Doki kifejtette, nem mindegy, kivel osztom meg, mi történt velem. Sok emberből sajnos nem a segíteni akarást, vagy az együttérzést váltja ki.  Ezt magam is megtapasztaltam... Mert aki nem érti, vagy maga is hajlamos az erős dominanciára, gyakorlatilag ugyanúgy átveheti - tudatosan, vagy tudat alatt - azt az abuzáló szerepet, vagy ahhoz hasonlót, amiben korábban is részem volt. És ilyenkor csak egy út van. Magamat védeni, amikor már képes vagyok rá. És ez a legnehezebb örökség, amit bár ne kaptam volna... Hogy nem tudok azonnal reagálni az engem ért erőszakra.

A családi kapcsolataim is mások... Hisz egy részével, eleve semmilyen kapcsolatom nincs. Öregapámmal talán akkor fogok legközelebb találkozni, amikor a halálos ágyán szembesítem azzal, amit velem tett. Addig biztosan nem. És ezt a részét nehezen dolgozom fel, mert sok családtagom előtt titkolózom, vagy semmilyen kapcsolatot nem tartok. Az egészet lezáratlannak érzem és kellemetlennek. De mégis inkább ezzel tudok azonosulni, mint azzal, hogy családi dráma, vagy konfliktus legyen. Mert ezt jobban tudom kezelni, mint azt, ha esetleg a családon belül valaki nem fogadná el, vagy nem úgy kezelné az eseményeket... Így a családi kérdésben a mi lett volna, ha... Az egyértelmű válasz az, hogy sokkal jobb lenne. Mert ne lenne titok, bujkálás... Mert nem nekem kellene átmennem az utca másik felére, ha öregapámat meglátom... Nekem, aki nem tettem semmi rosszat...

És mégsem tudom azt mondani, hogy csak rossz származik ebből...

Talán a legjobb megoldás, ha minden rossz élményből megpróbálom kiszedni azt a részt, ami pozitívan hat rám. Többek között az mindig megmaradt, hogy nagyon tudok szeretni és ez annak ellenére is, amiket átéltem... Nem tudom azt mondani, hogy mindenki visszaélne velem. Természetesen vannak félelmeim ezzel kapcsolatban és más szűrőkön keresztül engedek közel magamhoz másokat, de akinek bizalmat adtam, az egészen odáig ott is marad, amíg nem csalódom.

A másik az empátia, ami más az esetemben. Mert máshogy látok embereket, máshogy súlyozok. És ennek örülök... Mert nem az anyagi javai, vagy a karrierje alapján ítélem meg az embereket, vagy az alapján, amit mond. Számomra mindig a cselekedetei mögötti szándék, érzelem, vagy gondolatmenet volt a fontos és ezután is az lesz.  Ez valahol önvédelmi mechanizmus is a részemről. Hisz valóban nem mindenki képes elfogadni, vagy felfogni azt, ami velem történt. Utóbbi miatt is igyekszem olyan emberekkel körbevenni magam, akik ezt meg tudják tenni.

Konklúzió

Sok pozitívum nem származik abból, amit átéltem... De ettől lettem az, aki. Ezt nehéz volt elfogadni, de úgy érzem sikerült. 

És lehet, hogy más lehetnék, mondjuk "bárzenész", de vajon akarom ezt? Hisz amit adott, azzal már együtt kell élnem és úgy beépíteni, hogy ne emésszen, hanem élhető legyen és kihozzam belőle, amit csak lehet. És ha ez azt jelenti, hogy tudok segíteni másoknak, vagy mélyebben szeretni, máshogy látni az életet és az embereket, akkor már kaptam valamit. Ennek köszönhetően pedig képes vagyok máshogy tekinteni az abúzusra is. És a cél ez, hogy egyszer tudjam azt mondani, hogy ezzel lettem több és nem kevesebb.

Meg kell osztani az engem ért abúzust?

Felnőttem úgy, hogy az engem ért szexuális abúzusról nem beszéltem senkinek. Ez egy teher, ami mélyen, egy titokba burkolózik és mégis megváltoztat mindent... Amikor a Dokimnak képes voltam elmondani, ami velem történt, életem egyik legnehezebb napja volt. Személyesen elmondani valakinek olyan érzés, mintha akkor is meztelen lennék. 

Elmondani a családban...

Először anyukámmal osztottam meg a történteket. Írásban. Elsősorban írásban tudok erről beszélni ugyanis. Egyedül a Dokival vagyok olyan kapcsolatban, hogy képes legyek róla beszélni... Talán idővel ez változni fog.

Anyukám sokkot kapott. Majd a sokk után hányni ment, szó szerint. Érdekes érzések kavarogtak bennem, mert én éreztem magam kellemetlenül, hogy anyukámnak fájdalmat okozok ezzel, holott igazából nem tettem semmi rosszat. 

Aztán eltelt egy kis idő, mire anyukám felfogta és elfogadta a dolgokat. De soha nem kérdőjelezte meg, hogy amit mondok, az megtörtént-e. És ezért mindig hálás leszek neki. Azt gondolom, aki eljut idáig, hogy beszélni tud róla, nem állít valótlant, nem színez. Nem is lehet mit színezni ezen, hisz elég arról beszélni, ami megtörtént... A családban a legtöbb támogatást Tőle kapom. 

Apukám nem egy érzelmes ember. Nem fogadta közönnyel, de valahol mégsem kaptam meg tőle azt az "apai támogatást", amit vártam. Aztán szembesülnöm kellett azzal, hogy volt több alkalom, amikor elfelejtette... Nem tudta, miről beszélek éppen. Nem kell állandóan ennek a központban lennie, erre - és ezzel biztosan nem vagyok egyedül... - nem vágyik senki, akit ilyet átélt. De a tény, hogy emlékszik a gyermekét ért abúzusra, azt jelenti, hogy elfogadja ezzel együtt. Néha azt érzem, ő képtelen ezt elfogadni, ami engem rosszul érint.

Húgommal egy ok miatt osztottam meg. Arra voltam kíváncsi, őt bántotta-e. Szerencsére nem. A legérdekesebb az ő reakciója volt. Nagyon dühös lett és ideges. Pontosan nem tudom, mi zajlott le benne közben, de olyan érzésem volt, mintha legszívesebben azonnal pofán vágná öregapámat. 

A családban más nem tudja rólam ezt. Ennek sok oka van. Egyrészt, irtózom attól a családi drámától, amit ennek a kirobbanása okozna. A másik, hogy a többiek reakciójában nem vagyok biztos... 

Közülük az egyik legfontosabb számomra a nagybátyám, aki igen jó ember, egész kis koromtól nagyon kötődöm hozzá. Képviseli számomra a kiesett apai támogatást. Azt adja meg nekem, amit a sajátomtól nem kapok meg. De Ő azon kevesek közé tartozik, aki szereti öregapámat... Többek között emiatt sem vagyok biztos benne, hogyan reagálna. És mit okozna bennem ez? Hatalmas törést. 

A támogató barátok

Sok barátom nincs, nem is vágyom rá. Mégis, akiket a barátaimnak tartok, mind igaz és megbízható emberek. Ők azok, akik kívülről látják a történteket és az egyik legfontosabb visszacsatolás nekem. Nekik is jóval később mondtam el, mint a barátság kezdődött. És a legérdekesebb az volt, amikor az egyikük kérdezte tőlem, de leginkább magától: "Miért nem vettem észre rajtad?

Ekkor tettem fel magamnak először a kérdést, vajon mennyiben lett volna más az eddigi életem, ha valaki látja rajtam a jeleket? Igazán megnyugtató választ eddig erre nem találtam, de biztos vagyok benne, hogy egész más... De akarom, hogy más legyen? Vajon felnőtt fejjel, vagy korábban tudtam volna ezt jobban feldolgozni? Vesztettem ezzel valamit? És az utolsó válaszra a biztos válasz az, hogy időt... Magamtól... És ezt nagyon sajnálom. 

Reakciók és érzések...

Talán nem vagyok egyedül a következő gondolatommal... Akit abúzus ért, nem vágyik jobban semmire, csak arra, hogy szeressék és ezzel együtt tegyék ezt. Elfogadni bennünket így, nem könnyű, ebben biztos vagyok. Mert hiba lenne azt gondolni, hogy ennek semmilyen jele, következménye nincs. Vannak jók és rosszak vegyesen, de ezt egy következő bejegyzésben fejtem ki.

Hogy ki mennyire fogadja ezt el, talán a reakciókból tudom a legjobban leszűrni és a támogatás meglétéről, vagy hiányáról. Amikor olyan kapsz, hogy "Ez tényleg ekkora baj? Tényleg ilyeneket okoz?", azzal nem tudok mit kezdeni. Ott felesleges a további kommunikáció, de mégis belemar az emberbe. És sajnos sok van ebből...

Persze nem csak ebből. Életem legelfogadóbb reakcióját is megkaptam. Miután elmondtam a történetem, megkérdeztem, "Undorodsz tőlem?" Amire azt a választ kaptam: "Nem, szeretni akarlak emiatt." És ezért mindig szeretni fogom, hogy ezt mondta. Ez volt talán a legjobb dolog, ami engem ért az egésszel kapcsolatban...

Hogyan tovább?

Talán a legtöbb dolgom még ebben a témakörben van. Megküzdeni a mások reakcióival, elfogadásával vagy annak hiányával. Mert mi, akik ilyet átéltünk, ezzel együtt vagyunk azok akik. Olykor kevesebbek, vagy éppen többek. De nem élhetetlenek, akikkel képtelenség együtt lenni. Nem kell sok, elfogadás és hogy érezzük, szeretnek, ezzel együtt és ilyennek... 

Milyen is, amikor épp visszaélnek Velem?

Ez egy nagyon nehéz és komplikált kérdés, de a teljes képhez nem lehet elsuhanni felette... Azt kívánom, bár lehetne és ne kellene ezzel is komolyan foglalkozni. De kell. Hiszen ahhoz, hogy megfelelően dolgozzam fel az eseményeket, emlékezni kell és átvenni mindent. Azon a napon, amikor ezt a Dokim mondta nekem, rémes érzéssel mentem haza, gyakorlatilag végig bőgtem hazafelé. Mégis jobb lett később és ez volt a cél.

Milyen közben?

Vannak pillanatok és mondatok, amik örökké a fejemben maradnak. Ahogy fürdés után kijöttem és utánam jött, levette a törölközőt és meztelen voltam, mint aki most született. Pedig akkor is meghalt bennem valami... És amikor elhangzik: "Véded, igen? AZT is véded?" Ez a mondat az, ami soha nem megy ki a fejemből. A hang sem, ahogy öreganyám a másik szobában nevetett a kiszűrődő hangokon. Meg az érzés, hogy senki nem fog segíteni.

Amikor beszorított a liftbe, akkor kikapcsolt az agyam, amit mondott a mai napig nem tudom felidézni teljesen. Csak nagyjából tudom, hogy szexuális tartalmú dolgokat súgott a fülembe és én csak azt vártam, hogy érjen a földszintre a lift és hagyjon békén, hadd meneküljek. Azt vártam, hogy vegye le a kezét rólam, ne érjen hozzám... Hogy tudtam volna védekezni? Nem hiszem. Ilyenkor úrrá lesz az emberen egyfajta bénultság. Nem tudsz sikítani, rugdalózni, ütni. Kiszolgáltatott vagy, teljesen és végletesen. Minden közös liftes utazás közben ez volt és én csak vártam, hadd menjek!

A nagyszüleimmel való közös nyaralás éjjelén történtek például a mai napig szinte teljesen kiestek. És van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fog előjönni... Az érzés, amikor tudod, hogy valami történt veled, de nem tudod pontosan mi az, sokkal rosszabb, mint amikor vannak emlékek és legalább később van esélyed feldolgozni.

És az érzések...

Kevés kifejező szó van arra, hogy mi zajlott le bennem. Talán a totális kiszolgáltatottság, bénultság és reménytelenség kissé leírják. Amikor valaki ilyen szinten hatalmat gyakorol a másik felett, nem foglalkozik ezzel. Őt nem érdekli semmi, csak megélhesse azt, amit akar. Hogy mit láthatott belőlem akkor? Milyen arcot vághattam közben? Én úgy éreztem, tetszik neki és csak jobban csinálta. Ez milyen érzés? Ez a leírhatatlan.

Gyerekként nem is egészen tudtam, mi ez. Csak azt, hogy valami nagyon rossz és nem helyes. És a legérdekesebb, hogy én ezt akkor tudtam, míg öregapám nem. És hogy betegnek tartom-e? Nagyon betegnek. Dühös vagyok? Kimondhatatlanul dühös, mert minden alkalommal elvett tőlem valamit. És ezt nem hozza vissza semmi, csak újra tudom építeni valamennyire. 

Korábban írtam, hogy az első párkapcsolatomban is szexuális erőszak ért. Öregapámtól megkaptam azt az örökséget, hogy nem tudtam védekezni eközben sem. Ilyenkor már az ember tudja, mi zajlik vele. Amikor leszorítanak és szétfeszítenek, ott van az a pont, amikor vége az önálló akaratodnak. Itt is sok dolog homályosan van csak meg a fejemben, bekapcsolt egy védekező mechanizmus. De az utána következő érzésekre mind emlékszem. Meg az undorra, nem csak tőle, hanem magamtól is. Úgy éreztem, teljes női mivoltomban aláztak meg és törtek össze bennem valamit. Az arc, amit közben láttam, beleégett az agyamba és a fizikai fájdalom, ami még utána napokig tartott.

Mit "kaptam" ezektől?

A mai napig nagyon rosszul kezelem a függő és kiszolgáltatott helyzeteket. És ez nálam nem csak fizikai, hanem lelki, anyagi szinten is jelen van. Szeretem, ha a dolgok körülöttem tőlem függenek és nem kell másoktól kiszolgáltatva élnem, vagy cselekednem.

És amit még kaptam? Hogy ezekkel kell együtt élnem és ezt kell feldolgoznom. Hogy olyan emberek éltek vissza velem fizikailag és lelkileg, akiknek én bizalmat adtam és szerettem őket. Egész addig, amíg úgy nem nyúltak hozzám. Mert utána már csak a menekülés van, az undor és utálat. Meg lehet-e bocsátani? Én úgy érzem soha. Kell megbocsátani? Én azt mondom, inkább a helyére rakni a dolgokat és tudni kell megfelelően kezelni. Nekem ez már megy, ezért tudok írni róla. De megbocsátás részemről talán soha nem lesz... 

És miért is indítom ezt a blogot?

Nagyon sokáig fogalmazódott bennem a gondolat, hogy előjövök a hallgatás fogságából, hiszen minden embert, akit gyermekkorában szexuális abúzus ért, abban van... Van egy titok, amit sokáig két fél tud. Aki megteszi és aki elszenvedi.

Az én esetemben kevés ember tudja rólam, hogy mi történt velem. Még a családomban sem mindenki. Ezért is jött bennem a gondolat, ha nem mondhatom el, hát elmondom így. És talán mások is okulnak, vagy némi belátást szerezhetnek ebbe.

Mi is történt velem?

Engem öregapám molesztált, általános alsó évfolyamos voltam akkor. Nem tudtam pontosan, mi történik velem éppen, csak azt, hogy valami nagyon rossz. Mint mindenki, én is ledermedtem és nem tettem semmit közben. A későbbiekben pedig eltemettem az egészet. És így nőttem fel, hogy valahol mélyen ott volt bennem ez a sebzettség, amit sokáig nem is tudtam megfogalmazni. Csak azt tudtam, valami miatt más vagyok, mint a többiek.

Évek teltek el így, amikor a főiskolán gyakorlatilag magamról tanultam. De a sok vizsga, az iskola melletti munka lett a mentsváram és nem engedtem előjönni az egészet. Szépen visszaraktam oda, ahol volt.

Akkor sem voltam képes védekezni, amikor az első párom megerőszakolt. Ezt neveik párkapcsolaton belüli erőszaknak, de csak arra voltam képes, hogy feküdjek ott és ne mozduljak. Utána szakítás lett belőle, de nem úgy, ahogy kellett volna. Ezt is eltemettem.

Azonban sajnos ezeket nem lehet elég mélyre ásni. Ott van és megoldásért kiált...

Harminc éves koromban voltam képes kimondani és lépéseket tenni afelé, hogy ezt az egészet élhetővé tegyem. Az, hogy pontosan mi is hozta elő, több teóriám is van. De ez már egy másik bejegyzés tárgya lesz majd.

Mik a megoldási módok?

Én személy szerint egy nagyon jó pszichiátert találtam. Nagyjából egy éven át kerülgettem a témát, addig mindent mondtam, az összes egyéb sérelmemet, csak AZT nem. Mert bizony nem könnyű erről beszélni.

Egy idő után megtört a jég és kitálaltam. Láttam a Doki szemében, hogy sok kérdésére kapott választ aznap. Rossz volt kimondani, mert amikor kimondod tudod, hogy már nem temetheted vissza és dolgoznod kell vele. Méghozzá keményen, mert ami több mint húsz évig érlelődik, azt nagyon nehéz jó mederbe terelni.

Jelenleg is sok segítséget kapok az orvosomtól. Nélküle ezt sem tudnám leírni. Talán Ő az egyetlen ember, aki ténylegesen ismer. Mert akit ilyen abúzus ér az megtanulja, hogyan éljen az emberek között úgy, hogy senki ne vegyen észre semmit. Nyilván könnyebb lenne, hogy a molesztálás után odamegyek anyuhoz és elmondom. De ez sajnos nem ilyen egyszerű. Ezt igazán megmagyarázni sem tudom, de miután öregapám végzett velem épp, akkor beindul egy védekező folyamat. Meg nem történtté tettem az egészet. És éltem tovább, mentem játszani, vagy a barátnőimmel bújócskázni. 

Mik a hatásai?

Természetesen az ember minden baját nem ez okozza. De nagy hiba lenne azt gondolni, hogy nem okoz semmit. Nálam többek között az engem ért erőszakra adott válasz hiányát okozta többek között. Képtelen vagyok védekezni és azonnali megoldást találni rá. Nehezen engedek közel embereket magamhoz minden téren. Legyen szó barátságról, párkapcsolatról, bármiről. Elbeszélgetek felszínes dolgokról mindenkivel, de hogy igazán megnyíljak, az évek kérdése. 

Hogy más vagyok-e ettől? Igen, más. És ezt a legnehezebb elfogadni. Azt, hogy olyan sebeket kaptam már az életem elején, ami miatt máshogy nőttem fel, másképp barátkoztam, máshogy viszonyultam férfiakhoz és nem utolsó sorban egy titokkal nőttem fel. És ez a legrosszabb.

Konklúzió

Ezzel a bloggal szeretném elérni, hogy más is láthasson valamit egy abúzuson átesett ember életéből, a gyerekkorából, a jelenlegi hétköznapjairól, vagy a kapcsolatairól. Az előzőekben leírtak csak súrolják a teljes képet, de később bővebben is kifejtem ezeket.Természetesen nem egyszerű leírni, de ha csak egy embernek is segít, már megérte.