Milyen is, amikor épp visszaélnek Velem?
Ez egy nagyon nehéz és komplikált kérdés, de a teljes képhez nem lehet elsuhanni felette... Azt kívánom, bár lehetne és ne kellene ezzel is komolyan foglalkozni. De kell. Hiszen ahhoz, hogy megfelelően dolgozzam fel az eseményeket, emlékezni kell és átvenni mindent. Azon a napon, amikor ezt a Dokim mondta nekem, rémes érzéssel mentem haza, gyakorlatilag végig bőgtem hazafelé. Mégis jobb lett később és ez volt a cél.
Milyen közben?
Vannak pillanatok és mondatok, amik örökké a fejemben maradnak. Ahogy fürdés után kijöttem és utánam jött, levette a törölközőt és meztelen voltam, mint aki most született. Pedig akkor is meghalt bennem valami... És amikor elhangzik: "Véded, igen? AZT is véded?" Ez a mondat az, ami soha nem megy ki a fejemből. A hang sem, ahogy öreganyám a másik szobában nevetett a kiszűrődő hangokon. Meg az érzés, hogy senki nem fog segíteni.
Amikor beszorított a liftbe, akkor kikapcsolt az agyam, amit mondott a mai napig nem tudom felidézni teljesen. Csak nagyjából tudom, hogy szexuális tartalmú dolgokat súgott a fülembe és én csak azt vártam, hogy érjen a földszintre a lift és hagyjon békén, hadd meneküljek. Azt vártam, hogy vegye le a kezét rólam, ne érjen hozzám... Hogy tudtam volna védekezni? Nem hiszem. Ilyenkor úrrá lesz az emberen egyfajta bénultság. Nem tudsz sikítani, rugdalózni, ütni. Kiszolgáltatott vagy, teljesen és végletesen. Minden közös liftes utazás közben ez volt és én csak vártam, hadd menjek!
A nagyszüleimmel való közös nyaralás éjjelén történtek például a mai napig szinte teljesen kiestek. És van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fog előjönni... Az érzés, amikor tudod, hogy valami történt veled, de nem tudod pontosan mi az, sokkal rosszabb, mint amikor vannak emlékek és legalább később van esélyed feldolgozni.
És az érzések...
Kevés kifejező szó van arra, hogy mi zajlott le bennem. Talán a totális kiszolgáltatottság, bénultság és reménytelenség kissé leírják. Amikor valaki ilyen szinten hatalmat gyakorol a másik felett, nem foglalkozik ezzel. Őt nem érdekli semmi, csak megélhesse azt, amit akar. Hogy mit láthatott belőlem akkor? Milyen arcot vághattam közben? Én úgy éreztem, tetszik neki és csak jobban csinálta. Ez milyen érzés? Ez a leírhatatlan.
Gyerekként nem is egészen tudtam, mi ez. Csak azt, hogy valami nagyon rossz és nem helyes. És a legérdekesebb, hogy én ezt akkor tudtam, míg öregapám nem. És hogy betegnek tartom-e? Nagyon betegnek. Dühös vagyok? Kimondhatatlanul dühös, mert minden alkalommal elvett tőlem valamit. És ezt nem hozza vissza semmi, csak újra tudom építeni valamennyire.
Korábban írtam, hogy az első párkapcsolatomban is szexuális erőszak ért. Öregapámtól megkaptam azt az örökséget, hogy nem tudtam védekezni eközben sem. Ilyenkor már az ember tudja, mi zajlik vele. Amikor leszorítanak és szétfeszítenek, ott van az a pont, amikor vége az önálló akaratodnak. Itt is sok dolog homályosan van csak meg a fejemben, bekapcsolt egy védekező mechanizmus. De az utána következő érzésekre mind emlékszem. Meg az undorra, nem csak tőle, hanem magamtól is. Úgy éreztem, teljes női mivoltomban aláztak meg és törtek össze bennem valamit. Az arc, amit közben láttam, beleégett az agyamba és a fizikai fájdalom, ami még utána napokig tartott.
Mit "kaptam" ezektől?
A mai napig nagyon rosszul kezelem a függő és kiszolgáltatott helyzeteket. És ez nálam nem csak fizikai, hanem lelki, anyagi szinten is jelen van. Szeretem, ha a dolgok körülöttem tőlem függenek és nem kell másoktól kiszolgáltatva élnem, vagy cselekednem.
És amit még kaptam? Hogy ezekkel kell együtt élnem és ezt kell feldolgoznom. Hogy olyan emberek éltek vissza velem fizikailag és lelkileg, akiknek én bizalmat adtam és szerettem őket. Egész addig, amíg úgy nem nyúltak hozzám. Mert utána már csak a menekülés van, az undor és utálat. Meg lehet-e bocsátani? Én úgy érzem soha. Kell megbocsátani? Én azt mondom, inkább a helyére rakni a dolgokat és tudni kell megfelelően kezelni. Nekem ez már megy, ezért tudok írni róla. De megbocsátás részemről talán soha nem lesz...
