Pontosan emlékszem arra az alkalomra, amikor a Dokim azt mondta: "Túlságosan nagyvonalú lenne, ha soha nem szembesítené azzal, amit tett." És igaza van. Akarom, hogy úgy haljon meg, nem tudja mit tett velem? Miket okozott ezzel? Nem akarom és ha enélkül megy el, bennem marad valami, aminek ki kellett volna jönnie.

És hogy ez mennyire nehéz? Talán a legnehezebb az egészben. 

Miért kell?

Erre több válaszom is van. Jelenleg én vagyok az, aki átmegyek az utcán, ha meglátom. Én mondok le családi eseményeket. Én vagyok az, aki minden alkalommal nemet mondok, ha invitálnak. Én váltok ki értetlenkedést számos családtagomból, aki nem tudja, mi történt. És ez minden alkalommal belém mar. Belém, aki nem tettem semmi rosszat. Hisz nem én voltam, aki szexuális gerjedelmet érzett a saját unokája iránt, egy kislány iránt. Nem az én fejemben indultak el azok a beteg gondolatok, melyek később cselekedetté váltak. Miért én bujkáljak? 

A célom, hogy tudomást szerezzen arról, mit okozott bennem az ő cselekedete. Mert annak is véget kell vetnem, hogy ettől én szenvedek egyedül. Aki áldozat vagyok az egészben.. És azt is akarom, hogy megtudja, mennyire gyűlölöm, tiszta szívemből és undorítónak találom. Szeretném megtapasztalni, legközelebb ő megy át az utcán, mert neki kell.

És mikor?

Eredetileg úgy terveztem, mielőtt elpusztul, akkor állok az ágya mellé és mondom el az egészet. Úgy éreztem, ezzel magamat védem, mert utána már nem tud ártani nekem. Nem tud felbolydulást okozni a családban, nem tesz ki engem további lelki támadásnak. És talán nem kell megtapasztalnom azt, amitől félek... Hogy hozzám közel álló emberek, akiket imádok, értetlenek lesznek, vagy a gyakran előforduló tagadásba burkolóznak. Ezektől tartok és nagyon fájna. Igazából még ezzel tudna bántani engem egyedül. 

De mégis kevésbé félek ettől, mint attól, hogy a "boldog tudatlanságban" megy el. Azzal, hogy nem került elő soha az, amit csinált. És amikor azt a tanácsot kaptam egy "évente egyszer tévedő" személytől, hogy ragadjak tollat és írjam meg, ami bennem van, aztán adjam oda neki, tudtam hogy igaza van.  Pontosan látja, mi van bennem ezzel kapcsolatban, mert a tanács jogos és valóban meg kell tennem ezt. 

Azt is tudom, nincs időm arra, hogy késlekedjek. Hiszen ha képes voltam meghozni azt a nem nehéz döntést, hogy megteszem, akkor nem veheti el tőlem az esetleges korai halála, vagy szellemi leépülése. 

Mit írjak és vajon mire számíthatok...

Úgy érzem, nem szabad visszafognom magam. Talán ez lesz az egyetlen esélyem, hogy mindent kiadjak magamból. Tudom, hogy ezen sok múlik az én további lelki békémmel kapcsolatban. Itt az ideje ténylegesen magammal foglalkozni és azzal, hogy egyszer pont kerüljön a végére. Hiszen én vagyok az, aki elszenvedte azt, hogy öregapám egy beteg aberrált ember. És ezt tudatni is akarom vele. Meg azt is, ahogy felnőttem miatta, hogy titkolóznom kellett, hogy miben lettem más ezáltal. Azt, hogy mennyire kellemetlenül éreztem magam mindig a fizikai közelsége miatt és mennyire borzalmas volt, amikor úgy hozzám ért, hogy soha nem felejtem el ezt az érzést, a kezét rajtam, a hangját, a leheletét, a gusztustalan dörgölőző testét. És hogy gyűlölöm.

Attól nem tartok, hogy nem tudja, mit írok neki. Tudom, hogy ő is emlékszik rá. És talán megadja nekem azt, hogy mélyen magába temeti majd a leírtakat és amikor haldoklik, akkor előtte lesz minden sor, amit kapott tőlem. 

Az, hogy pontosan mi lesz majd a családban, nem tudom. De igazán nem hiszem, hogy bárkinek dicsekedne ezzel. Azonban azt tudom, ezzel az egésszel nem én tettem rosszat. Nem nekem kell bujkálnom a továbbiakban.

Konklúzió

"És tudod milyen jó lesz utána??? Nagyon!" Remélem minden porcikámmal, hogy így lesz. Érzem is, hogy így lesz. Mert ez hiányzik még ahhoz, hogy én békét találjak. És ez a legfontosabb, hogy aki áldozat, az találjon rá erre, ne az, aki csinálta. Ne burkolózhasson a hallgatás és titok ajándékába az, amit csinált.

És ha téved, ígérem, nem emlegetem fel neki soha.