Meg kell osztani az engem ért abúzust?
Felnőttem úgy, hogy az engem ért szexuális abúzusról nem beszéltem senkinek. Ez egy teher, ami mélyen, egy titokba burkolózik és mégis megváltoztat mindent... Amikor a Dokimnak képes voltam elmondani, ami velem történt, életem egyik legnehezebb napja volt. Személyesen elmondani valakinek olyan érzés, mintha akkor is meztelen lennék.
Elmondani a családban...
Először anyukámmal osztottam meg a történteket. Írásban. Elsősorban írásban tudok erről beszélni ugyanis. Egyedül a Dokival vagyok olyan kapcsolatban, hogy képes legyek róla beszélni... Talán idővel ez változni fog.
Anyukám sokkot kapott. Majd a sokk után hányni ment, szó szerint. Érdekes érzések kavarogtak bennem, mert én éreztem magam kellemetlenül, hogy anyukámnak fájdalmat okozok ezzel, holott igazából nem tettem semmi rosszat.
Aztán eltelt egy kis idő, mire anyukám felfogta és elfogadta a dolgokat. De soha nem kérdőjelezte meg, hogy amit mondok, az megtörtént-e. És ezért mindig hálás leszek neki. Azt gondolom, aki eljut idáig, hogy beszélni tud róla, nem állít valótlant, nem színez. Nem is lehet mit színezni ezen, hisz elég arról beszélni, ami megtörtént... A családban a legtöbb támogatást Tőle kapom.
Apukám nem egy érzelmes ember. Nem fogadta közönnyel, de valahol mégsem kaptam meg tőle azt az "apai támogatást", amit vártam. Aztán szembesülnöm kellett azzal, hogy volt több alkalom, amikor elfelejtette... Nem tudta, miről beszélek éppen. Nem kell állandóan ennek a központban lennie, erre - és ezzel biztosan nem vagyok egyedül... - nem vágyik senki, akit ilyet átélt. De a tény, hogy emlékszik a gyermekét ért abúzusra, azt jelenti, hogy elfogadja ezzel együtt. Néha azt érzem, ő képtelen ezt elfogadni, ami engem rosszul érint.
Húgommal egy ok miatt osztottam meg. Arra voltam kíváncsi, őt bántotta-e. Szerencsére nem. A legérdekesebb az ő reakciója volt. Nagyon dühös lett és ideges. Pontosan nem tudom, mi zajlott le benne közben, de olyan érzésem volt, mintha legszívesebben azonnal pofán vágná öregapámat.
A családban más nem tudja rólam ezt. Ennek sok oka van. Egyrészt, irtózom attól a családi drámától, amit ennek a kirobbanása okozna. A másik, hogy a többiek reakciójában nem vagyok biztos...
Közülük az egyik legfontosabb számomra a nagybátyám, aki igen jó ember, egész kis koromtól nagyon kötődöm hozzá. Képviseli számomra a kiesett apai támogatást. Azt adja meg nekem, amit a sajátomtól nem kapok meg. De Ő azon kevesek közé tartozik, aki szereti öregapámat... Többek között emiatt sem vagyok biztos benne, hogyan reagálna. És mit okozna bennem ez? Hatalmas törést.
A támogató barátok
Sok barátom nincs, nem is vágyom rá. Mégis, akiket a barátaimnak tartok, mind igaz és megbízható emberek. Ők azok, akik kívülről látják a történteket és az egyik legfontosabb visszacsatolás nekem. Nekik is jóval később mondtam el, mint a barátság kezdődött. És a legérdekesebb az volt, amikor az egyikük kérdezte tőlem, de leginkább magától: "Miért nem vettem észre rajtad?
Ekkor tettem fel magamnak először a kérdést, vajon mennyiben lett volna más az eddigi életem, ha valaki látja rajtam a jeleket? Igazán megnyugtató választ eddig erre nem találtam, de biztos vagyok benne, hogy egész más... De akarom, hogy más legyen? Vajon felnőtt fejjel, vagy korábban tudtam volna ezt jobban feldolgozni? Vesztettem ezzel valamit? És az utolsó válaszra a biztos válasz az, hogy időt... Magamtól... És ezt nagyon sajnálom.
Reakciók és érzések...
Talán nem vagyok egyedül a következő gondolatommal... Akit abúzus ért, nem vágyik jobban semmire, csak arra, hogy szeressék és ezzel együtt tegyék ezt. Elfogadni bennünket így, nem könnyű, ebben biztos vagyok. Mert hiba lenne azt gondolni, hogy ennek semmilyen jele, következménye nincs. Vannak jók és rosszak vegyesen, de ezt egy következő bejegyzésben fejtem ki.
Hogy ki mennyire fogadja ezt el, talán a reakciókból tudom a legjobban leszűrni és a támogatás meglétéről, vagy hiányáról. Amikor olyan kapsz, hogy "Ez tényleg ekkora baj? Tényleg ilyeneket okoz?", azzal nem tudok mit kezdeni. Ott felesleges a további kommunikáció, de mégis belemar az emberbe. És sajnos sok van ebből...
Persze nem csak ebből. Életem legelfogadóbb reakcióját is megkaptam. Miután elmondtam a történetem, megkérdeztem, "Undorodsz tőlem?" Amire azt a választ kaptam: "Nem, szeretni akarlak emiatt." És ezért mindig szeretni fogom, hogy ezt mondta. Ez volt talán a legjobb dolog, ami engem ért az egésszel kapcsolatban...
Hogyan tovább?
Talán a legtöbb dolgom még ebben a témakörben van. Megküzdeni a mások reakcióival, elfogadásával vagy annak hiányával. Mert mi, akik ilyet átéltünk, ezzel együtt vagyunk azok akik. Olykor kevesebbek, vagy éppen többek. De nem élhetetlenek, akikkel képtelenség együtt lenni. Nem kell sok, elfogadás és hogy érezzük, szeretnek, ezzel együtt és ilyennek...
