Milyen "örökséggel jár", ha visszaéltek velem...

Mert sajnos azzal jár. Egyik, a Dokimmal tartott beszélgetésen hangzott el a következő gondolatsor: "Nagyon meg kell gondolnia, kinek mondja el, mi történt magával. És figyelnie kell, kinek ad ezután bizalmat."

És ez egy nagyon fontos gondolat. Mert megtapasztaltam a saját bőrömön, ha nem "jó embernek" mondom el azt,  kik és hogyan éltek vissza velem. Mindenkiből mást vált ki egy ilyen információ, ha nem is tudatos egészen. Akár át is formálhat kapcsolatokat. Velem ez történt. 

Áldozat... De mindig?

Harminc voltam, amikor elkezdtem feldolgozni azt, hogy öregapám és az első párkapcsolatomban szexuálisan visszaéltek velem. 

Abúzust feldolgozni nagyon nehéz és megterhelő. Nem túlzok, ha azt mondom, az embert szétszedi lelkileg. Közben persze tovább kell dolgozni, élni az emberek között és egy hely marad, ahol úgymond magad lehetsz ezzel. Otthon. Ahol át kellett vennem, mi történt velem, emlékezni, próbálni valahogy beépíteni az életembe... Hogy "élhető" legyen, amit velem tettek. Azt megtanultam, hogyan "rejtsem el" az abúzus jeleit, hisz így nőttem fel. Csak értő, vagy érdeklő tekintetek sejtettek valamit a háttérben.

Szeretet?

Semmi másra nem vágytam, csak szeretetre és türelemre ebben az időszakban. De mondjuk ki kereken, hogy sebezhető voltam, úgymond áldozattá alakítható. Mert valahol elvesztem a feldolgozás és a saját akaratom között. És innen nehéz visszatalálni. Ennél a pontnál nyer értelmet, amit a Doki mondott. Nem mindegy kivel osztom meg... Az én esetemben eleinte túlóvás az akkori kapcsolatomban, majd irányítás felettem. Ezt követte a többi. 

Amikor először ütött meg, minden pillanata pontosan előttem van. Ezt talán úgy írhatnám le, hogy amikor éreztem magamon az ütését, akkor gyakorlatilag olyan volt, mint amikor öregapám nyúlt hozzám. És ugyanaz a bénultság következett utána. Sokáig nem tudtam cselekedni a magam érdekében. Ment minden tovább, mintha nem történt volna semmi. Nem szóltam senkinek, ahogy öregapámnál sem. Elmentem dolgozni, éltem az életem és senki nem vett észre rajtam semmit. Hiszen ezt "tanultam" meg. És ez milyen igazából? A legjobb szó rá talán a borzalmas. Hogy a múltadban egy adott esemény miatt nem tudsz igazán hatékonyan védekezni akkor, amikor valamilyen fizikai bántás ér. Csak a bénultság és "eggyel több titok" van.  

A változás időben azzal jött, ahogy haladtam előre a feldolgozás útján a Dokival. Neki köszönhetem elsősorban, hogy képes voltam elkezdeni úgymond kiállni magamért. Egy nap pedig összepakoltam. És feltettem magamnak a kérdést, hogy történhetett ez velem.

És később meg is tudtam válaszolni. 

Soha nem felejtem el, amikor a Dokim azt mondta, hogy "néha egy ilyen információ épp azt váltja ki az emberekből, hogy az áldozat felett maga is abuzálóvá válik. Hiszen tudja, hogy megteheti, ha nem is mindig tudatos ez a folyamat." Érzek-e haragot emiatt? Már nem. Értetlen vagyok-e? Sokáig az voltam, hiszen ennek az ellenkezőjét kellett volna tenni, mint amit kaptam a feldolgozás alatt.

És mi lenne a recept velünk kapcsolatban, akiknek ilyen történés van a múltjában? A legjobb, ha nem tesznek "semmit". Mit értek ezalatt?

Nem sok ember élvezi a bizalmamat ezzel kapcsolatban, de amikor képes lettem arra, hogy emberekkel osszam meg a velem történteket, minden alkalommal feldolgoztam. Elkezdtem egyfajta struktúrában látni az egészet, ami így utólag nézve is, nagyon fontos. És ahogy egyre jobban átláttam az egészet, képes lettem megfogalmazni, hogy mit szeretnék. Azt, hogy kezeljenek úgy, mint "bárki mást". Nem vagyok "beteg", nem akarok stigmát magamra. A velem történtek nem az én akaratomból származnak, nem tudtam befolyásolni. De a következményét már igen. Nem vágyom a kiemelt figyelemre ezzel kapcsolatban, nem akarom, hogy sajnálatot váltsak ki másokból. Ez a múltam egy része, ami valóban más... Azonban ezzel együtt lettem az, aki. És utóbbi a lényeg.

Konklúzió...

Nem tudom pontosan, milyen lehet a másik oldal számára, amikor valakiről megtudja, hogy abúzus áldozata volt az élete során többször is. Biztosan nehéz információ ez, egyfajta teher. Nekem is az. De mégis azt gondolom, hogy nem kell így tekinteni erre. Én mindennél jobban vágyom az elfogadásra és ezzel együtt. Nem akarom teherként hordozni, mert attól nem lesz jobb nekem sem, sőt... Hiszen én is azt szeretném, mint mindenki más. Nyugodt és normális életet.